Matuka történetének utolsó részéhez érkeztünk. A leukós kölyökcicát Szilvi egy cicaházba vitte az előző részben, hogy ne tegye ki a többi macskáját a fertőzésnek. De Matuka ott magába fordult, nem evett, hiányzott neki a gazdi. Mivel fiatal kora miatt úgy gondolta mindenki, hogy a halálos vírus miatt napjai vagy hetei vannak hátra, azt javasolták Szilvinek, hogy vigye haza, hadd legyenek legalább boldogak az utolsó napjai. Ehhez képest viszont teljesen máshogyan történt. Anyák napja alkalmából a történet vége, ami tartogat meglepetéseket. Írta Véghné Cs. Szilvia
XI. fejezet – Talán van még remény…
Másnap, kicsit szebbnek tűnt a reggel. Fifivel és Lalával is beszélgettem az éjszaka. Még most sincs a helyén a lelkem, de úgy néz ki, bele kell törődnöm, hogy nem kellek Anyának. Legalábbis miden jel erre mutat, hiszen tegnap is itt hagyott. Minden nap várni fogom, hogy jöjjön hozzám és haza vigyen. Egy darabig biztosan.
Aztán lehet, hogy valaki belém szeret! Fifiék szerint sok látogató jön, és néha beleszeretnek egy-egy cicába. Vagy megsajnálják, vagy ők sem tudják pontosan, de elviszik magukkal. Mondjuk azt is mondták, hogy mivel én is beteg vagyok, így sokkal kevesebb az esélye annak, hogy valaki belém szeressen. Ezzel ők is így vannak, hiszen Fifi, Lala és Borisz is leukózisos. Ők már évek óta itt vannak és még nem akarta őket senki hazavinni. Ez azért annyira nem hangzik jól.
Megjött a reggeli. Egy kicsit ettem, hiszen ha éhen halok, biztosan nem tudnak belém szeretni.
Éppen a kajcsi után próbáltam rendbe tenni magam, hiszen soha nem lehet tudni, mikor jön el, aki majd belém szeret…
Ekkor meghallottam a hangját! Igen! Ez határozottan Anya hangja! Eljött ismét és ráadásul Apát is magával hozta! Annyira boldog vagyok!
Anya ismét sír, de most mosolyog az arca! Ezt vehetem jó jelnek?
Beszélgettek Évával egy kicsit rólam, és egyszer csak előkerült a Bungi! Nem gondoltam, hogy ennek valaha ennyire örülni fogok!
Hazafelé az úton Apa vezetett, mi Anyával egymás mellett ültünk hátul. Ami nagyon meglepő volt számomra, hogy a Bungi ajtaját kinyitotta, ez által szabad utat adva nekem. Elszaladhattam volna, de nem tettem. Tudtam, hogy haza megyünk!
Kicsit körbe kémleltem, néztem Apát, ahogy vezet. Mindeközben iszonyatosan BOLDOG voltam! Haza megyek! Igen! Most már biztos vagyok benne, hogy hazamegyek!
Szeretnék köszönetet mondani:
A Mancs Állatorvosi Rendelő (Gyömrő) orvosinak, Szabolcs doktor bácsinak, Viktória doktor néninek, valamit Vikinek,
A Cicaalosztálynak – Évának és Adriennek,
Katinak,
Szilvinek,
Szandrának és Zsoltinak,
Kosztosnak, valamint a család többi cicájának, Screbinek és Foltinak,
és persze a Családomnak: Anyának, Apának és Karcsinak
Köszönöm, hogy a családotok tagja lehetek és veletek élhetek!
Matuka
Utószó
Amióta a család teljes jogú tagjaként élem az életem, eltelt 18 hónap, tehát majdnem másfél év, és ÉN még mindig ÉLEK! Nem csak élek, virulok is! Legalábbis Anya mindig ezt mondja nekem! Hercegnőnek hív, az ő kis hercegnőjének!
A szeretet és a biztonság, amit itt kapok, biztosan hozzájárul ahhoz, hogy ilyen csinos és nagy hercegnő lettem, mert már több mint 4 kg a súlyom, fényes a bundám és nagyon-nagyon eleven vagyok!
Kaptam egy szobát! Ami csak is az ENYÉM!
Tartozik hozzá egy kifutó is - amit Anya és Apa épített nekem – ezt egyenesen a szobámból tudom megközelíteni, így akkor megyek és jövök, amikor csak akarok!
Nehéz volt elfogadnom, hogy a többi cicával nem találkozhatom személyesen, de most már tudom, Anya mindenkinek csak jót akar, és azért néha látom Screbit is, amikor Anyával sétál. Kosztossal is találkozom még néha, ilyenkor felül a kennelem tetejére és jókat beszélgetünk!
Képzeljétek! Amióta itt élek, „jött” egy újabb cica is! Mircinek hívják. Olyan Folti fazon…. kicsit durcás és kölcsönösen nem szimpatizálunk egymással… Ő nagy vadász! Mindig hoz valamit Anyának… hogy ő örül-e ennek? Nem hiszem!
Így már öten vagyunk… és Anya mindegyikünket pontosan ugyanúgy szeret! Anya már csak ilyen … jól mondta Kosztos azon a hideg novemberi napon: „Ismerek valakit, aki nagyon szereti a cicákat”.
Ezzel Matuka, az esélytelen, beteg kiscica története befejeződött. De csak a történetben, mert Matuka továbbra is él is virul, köszönhetően Szilvi kitartásának és szeretetének. Sok mindent tanulhattunk ebből a történetből, akár Matukától, akár Szilvitől: kitartást, élni akarást, hűséget, szeretet és a lehetetlen el nem ismerését. Büszke vagyok rá, hogy személyesen ismerhetem Szilvit, sok ilyen ember kellene a világra!
Hamarosan írunk együtt egy lezáró cikket Matuka életéről a novella vége óta, hogy mit gondolunk mi az állatmentésről, és mit adott Szilvinek Matuka és fordítva.
