Sokáig gondolkodtam, mit írjak most le. Talán a leghelyesebb, ha leírom a tényeket, és megpróbálom összeszedetten ezt megtenni. Bár most elég nehéz...
Tegnap este meghoztam a döntést. Kijött a doki, megvizsgálta és megbeszéltük, mik a lehetőségek. Kislány egy hete nem evett, a tudata sem volt teljesen tiszta. Sokszor fordult elő, hogy elindult valamerre, nekiment valaminek, majd ott állt hosszú ideig, mint aki nem tudja, mi történt... Vagy leesett az ágyról, mert nem vette észre, hogy vége van... És akkor a rendszeres körbe-körbe járkálásról, és arról a panaszos nyávogásról, amivel esténként felsírt, nem is beszélve... Már nem önmaga volt, nem volt az a fény a szemében, ami ezen a képen is látszik. A teste pedig 3.7 kg-ot nyomott tavaly novemberben, most pedig mindössze 2 kg volt.
Glóriát tehát elengedtem. A karjaimban tartottam, amikor az injekciók hatására már nem vett többé levegőt. Annyira gyenge volt, hogy már az első injekció is majdnem elvitte...
Nincsenek erre szavak... Utána mérhetetlen nagy fájdalmat éreztem, azóta viszont csak ürességet. Még tegnap este eltemettem a kis testét, még kicsinosítom a sírt és csinálok róla fotót.
Iszonyatosan hiányzik... A hónap végén lett volna egy éve, hogy a Sereg a segítségemet kérte egy antiszoc cica elhelyezésében. Biztos sokan nem emlékeztek, de Glóriát egy IX. kerületi, kisebbség lakta házból mentették, ahol a pincében lakott. Az egyik mellső lábát is valószínűleg ezen "emberek" (és most nem a származásukra, hanem a viselkedésükre célzok) törték el, ami miatt bicegett. Emberekkel szemben így kezdetben nagyon távolságtartó volt, de a macskákat és a kutyákat imádta. Egészen addig, ameddig a betegség el nem uralkodott rajta...
Akkor ugyanis elkezdtem naponta orvoshoz vinni, gyógyszerezni, naponta akár több órát foglalkozni vele. És kb. 1 hónap után kislány megváltozott... Az addig félős cicából egy kedves, bújós cica lett... Aki nagyon ragaszkodott hozzám. A legszebb emlékem ebből az időszakból az, amikor is ismételten naponta hordtam vénás infúzióra, és ott ültem mellette esténként, ameddig lefolyt. Előfordult, hogy munka után, este 7-8 órára értünk oda, és éjjel 2-kor mentünk el... És Glória egyik alkalommal feküdt egy asztalon, kapta ugye az infit, én meg előtte ültem. Ő pedig fogta magát, és kimászott az ölembe, mert ő inkább ott akart feküdni... Ennél nagyobb jutalmat nem tudott volna adni nekem.
Sosem fogom elfejteni őt. Ez alatt az egy éve alatt rengeteg szeretetet kaptam tőle, és rengeteget tanultam tőle, nem csak a macskák viselkedéséről, hanem magamról is. Sosem lesz még egy ilyen cicám, sosem lesz még egy Glóriám. Nyugodj békében, kislány! :'(
