Matuka, avagy egy kiscica feljegyzései - 1. rész

2018. december 20. 23:55 - Macska_fogó

Egy kóbor kiscica igaz története

Rendkívüli esemény a blog életében. Most először teljes terjedelmében közlök egy olyan írást egy gazdi és állatmentő tollából, amiben maximum csak közvetett módon segítettem. Szilvi két cicája összeszoktatása miatt kért tőlem segítséget, és a címben szereplő Matuka csak utána kezdett oda járni. A cicák összeszoktak, a blogban is írtam róluk (Screbi és Folti története), Matuka története pedig azért fontos, mert megmutatja, hogy egy ember is tehet valamit, és igenis hinni kell a csodákban. A kóbor cica történetét több részben fogom közzé tenni, nagyon tanulságos lesz, lesznek drámai és vidám részek is. Íme tehát az első rész, Véghné Cs. Szilviától, várom a véleményetek.

m01.png

1. fejezet – Találkozás Kosztossal, avagy egy barátság kezdete

Emlékszem, november volt. Nagyon hideg. Nem tudtam honnan jövök, és merre tartok. Azt sem tudtam, mennyi idős lehetek. Olyan picinek tűntem a többi cicához képest. Csak abban reménykedtem, hogy a lakóparkban, amire rátaláltam, akad valaki, aki belém szeret.

Fáztam rettenetesen és senkit nem találtam, akinek megakadt volna rajtam a szeme, pedig ahogy láttam a lábaim, egy szép rajzos szürke kiscica vagyok. Már itt portyáztam egy ideje, de senki még csak észre sem vett, pedig biztos láttak már, hiszen ott ugráltam mindenhol.

Egyedül voltam. Nagyon egyedül. Egy nap azonban találkoztam egy nálam sokkal, de sokkal nagyobb fekete macskával. Mint utólag kiderült neki van neve is. Kosztosnak hívják.

Szóval találkoztam vele és azt mondta nekem, ő ismer valakit, aki nagyon szereti a cicákat. Csodálkozott, hogy vele még nem találkoztam, de úgy látszik valahogy elkerültük egymást. Elmesélte, hogy ő már több mint egy éve jár hozzá, minden este élelemmel várja és már kis házikót is készített neki. Mondjuk azt is mondta, hogy érezzem igazán megtisztelve magam, hogy egyáltalán szóba áll velem, mert ő igazán egy macskát sem szeret, és senkit nem enged közel magához, ő amolyan magányos macska vagy mi volna.

m02.jpg

Igazán sajnálom, hogy nem találkoztam még vele, hiszen egy jó ideje már várok valakire, akinek a családtagja lehetek. Így történt, hogy Kosztos magával vitt hozzá.

Megkérdeztem tőle, hogy neki is van neve? De ő sem tudta. Ő csak Gazdinak hívja.

2. fejezet – Találkozás Gazdival, esély egy jobb életre

Egy szombati nap volt, mikor először elvitt Kosztos hozzá. A házban égett a villany, és az asztal körül ültek. A Gazdi, egy férfi és egy fiú. Azt hiszem ilyen egy család. Hopp… itt van bent egy macska… meg még egy! Hűűű! Nekik már van családjuk! Én is szeretnék egy ilyen családot! Meleget, simogatást és szeretete

m03.gif

Odamerészkedtem az erkélyajtóhoz. Mindenhol hatalmas üvegablakok voltak. A Gazdi háttal ült és nem vett észre engem. Egyre közelebb és közelebb mentem. Ekkor Kosztos hangosan rám kiáltott, hogy ne merjek közelebb menni! Nem is értem, hiszen ő hívott ide engem…

Ekkor a Gazdi a zajra megfordult és meglátott. Felugrott, kinyitotta az erkélyajtót, majd hangosan rászólt Kosztosra:

- Kosztos! Nem szabad!

Én a nyakamba kaptam a lábaim és futottam, ahogy csak bírtam! Gazdi meg utánam! Keresett… Engem keresett!

Elbújtam, és persze én láttam őt, de, dehogy mertem előjönni! Jó sokáig mászkált fel s alá, ciccegett… és tényleg engem keresett!

Pár nap múlva egyik este Kosztossal odamerészkedtem ismét. Elbújtam egy tuja alá, és figyeltem, mi történik. Kosztos barátom már evett, de jelzett a Gazdinak, hogy adjon még valami ennivalót. Ő meg hozott, bár látszott rajta, nem érti, hogy hogyan lehet még mindig éhes…

Ahogy kitette az ennivalót, becsukta az ajtót.

Én odamerészkedtem, és elkezdtem mohón enni. Az az igazság, most az sem érdekelt, hogy a Gazdi csodálkozva nézett engem, hiszen annyira finom volt, és én annyira éhes.

m04.jpg

Másnap este már nekem is rakott ki tányért a Gazdi. Nekem is lett saját tányérom! Persze azért annyira bátor nem voltam, hogy egyből odamenjek, és azt el is határoztam magamban, hogy akármennyire is éhes leszek, addig, míg be nem csukja azt az ajtót, addig bizony elő nem jövök!

Ez így ment minden este, míg egyszer csak eldöntöttem, leportyázok végleg! Jó itt. Azt hiszem megtaláltam, akit kerestem. Lehet nekem is lesz igazi családom?

Másnap reggel Gazdi csodálkozva nézett, hogy bár Kosztos barátom nincs itt, és én mégis itt vagyok.

- Itt bizony! Jól látod! És azt hiszem, maradok is! - kiabáltam!

Nagy meglepetésemre, egyszer csak kinyitotta az ajtót – persze én árkon bokron túl voltam abban a pillanatban – és adott a tányéromba kajcsit, és meleg tejecskét. Megvártam, míg biztonságban becsukja az ajtót, a többit már tudjátok… ismét jól laktam.

Este mikor megjött Kosztos, csodálkozva nézte, hogy én itt vagyok már. Jól leszidott, mert egész délután keresett.

Aztán jött a szokásos esti vacsora, persze én ismét tisztes távolból megvártam, míg becsukódik az ajtó.

Egyik délután Gazdi nekem is hozott egy házikót, és Matukának szólított! Lett nevem is!

Én nem tudom miért, de olyan jó meleg volt abban a házikóban. Odatette az erkélyajtóba, Kosztos háza mellé. Szóval már nem csak családom van és tányérom, hanem nevem és házikóm is! Mondjuk jól jött, mert nagyon hideg van idekint!

m05.jpg

Kaptam rengeteg játékot is! Jaj, én nem is tudtam, hogy ennyire jó móka ez! Sohasem volt semmi, amivel játszhattam volna. Emlékszem a mezőn kergetőztem lepkékkel és pofozgattam a virágokat. De ez annyira más.

Ahogy telt az idő – itt egy pár hétre gondolok, már amennyire én ezt be tudom határolni – bár még mindig elszaladtam mikor reggel és este nyílt az ajtó, de már nem olyan messzire. Gazdi sokat beszélt hozzám. Mindig elmondta, hogy nem akar bántani, meg milyen szép vagyok és ehhez hasonlókat, és bár nagyon kedves volt a hangja, nekem mégis jó sok idő kellett, hogy ezeket el is higgyem neki, és bízni tudjak benne.

Egy szép nap – persze hideg nap – éppen hogy csak arrébb mentem, mert kíváncsi voltam mi történik, ha kinyílik az ajtó. Vajon bántani fog? Nem bántott. Csak kitette a kajcsit, beszélt hozzám ismét, aztán megint visszacsukta az ajtót. Szóval nem gondolom, hogy itt nagy baj lehet…

Egyik reggel, mikor vártam a finom reggelit - és természetesen a Gazdi óramű pontossággal meg is jelent - , megnyílt az ajtó, és hiába vártam, egyszerűen nem akart visszacsukódni.

m06.jpg

Mi ez most?? Nem értem. Mit akar velem?

Vártam, kicsit figyeltem, aztán egyszer csak kinyújtotta a kezét felém. Gondolkoztam, most mit csináljak?… aztán úgy döntöttem, megszagolom, milyen szaga van. Finom… és tényleg nem bántott.

Másnap ismét nem csukta be az ajtót, halkan beszélt hozzám és nyújtotta a kezét, én meg megint megszagoltam, mint minden alkalommal. Aztán egyszer csak hozzá ért a buksimhoz. Megsimogatott! Hmmmm… ez nem is volt olyan rossz! Minden reggel hagytam, hogy hozzám érjen, és azt hiszem én bújtam egyre jobban oda a kezéhez, mert ez a simogatás, annyira finom! Egyre többet simogatott, de azért én mindig ugrásra készen voltam, hiszen ebben a világban már semmit nem lehet tudni!

Legközelebb Matuka a többi cicáról fog mesélni. Várod már?

Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://szeretemacicamat.blog.hu/api/trackback/id/tr714504222

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása