Matuka, a leukós kóbor kiscica történetének utolsó részében ígértem nektek még egy posztot róla, illetve arról, hogy Szilvi és én hogyan gondoljuk és hogyan éljük meg az ilyen, nehezen feldogozható, nehéz sorsú cicák mentését. Szilvi őszinte vallomása után, amit érdemes mindenkinek elolvasni - aki nem ment cicákat, azért, hogy kicsit átérezze, milyen nehéz is ez; aki pedig ugyanezt csinálja, az azért, hogy magára ismerjen - röviden leírom én is a véleményem. Kezdődjön tehát Véghné Cs. Szilvia beszámolója az élményeiről.

Szilvi így élte meg Matuka betegségét

Mikor ivartalanítás alkalmával közölte a doki, hogy sajnos leukóra pozitív lett a tesztje, már ott sírva fakadtam. Hallottam már erről, mint „rettegett halálos kórról”, de találkozni nem találkoztam még vele, pedig akkor már Screbimen kívül két mentett cicám volt. Az ő tesztjüket is végig rettegtem az eredmény miatt, de hála negatív lett, így „közeli” élményem nem volt a betegséggel.
Patt helyzetbe kerültem, nem tudtam hogyan lesz tovább. Amit tudtam, én ezért nem altattatom el Matukát. Hozzáteszem, az orvosunk még csak javaslatot sem tett erre, sőt próbált megnyugtatni, és elmagyarázni, ennek a betegségnek a mibenlétét. Mondjuk ekkor még fel sem fogtam amit mondott, mert teljes pánik és káosz uralkodott bennem. Hazajöttünk, Matuka nagyon rosszul ébredt. Emlékszem akkor fel is hívtalak, hogy mit csináljak mert úgy tűnt kihűlni készül, pedig melegben volt. (Igen, erre én is emlékszem. Szerencsére hamar megoldódott a helyzet. - A.)

Három hét teljes káosz, folyamatos fertőtlenítés, amikor a szobából kijöttem, minden ruhám átvettem, folyamatos sírás.

Tíz kilótól szabadultam meg három hét alatt...

Matuka e közben hozta a formáját, és bár jól érezte magát, harapott, felvenni vagy simizni nem igazán lehetett, ahogy addig se nagyon, amíg Kosztossal kint volt az udvarunkon.

A Cica Alosztálytól kértem segítséget, mert halottam, hogy van Felv-es szobájuk. Hellyel-közzel azonnal tudták Matukát fogadni.
Bekerülése napján szerdán (nem én vittem be, mert nem bírtam volna ott hagyni, ha én viszem) beszéltem Evával (vezető) telefonon. Zokogtam akkor is, ő meg nyugtatni próbált, hogy nagyon jó helye lesz, ne sírjak.
Három nap sírás itthon (amiből egyet Matukaval töltöttem bent Pesten), és pénteken már tudtam, hogy haza kell hoznunk! Szombat reggel indultunk érte.

Matuka teljesen megváltozott. Olyan volt mintha megnyugodott volna, ismerős volt a környezet neki, és hát nekünk is nagyon őrült! Pesten az alomban feküdt egész nap, itthon meg úgy rohangált fel alá. Kihullott a bajusza is teljesen ebben a pár napban (gondolom a stressztől). Elkezdtem adni neki az Interferon és Vetri mellé a Béres cseppet is. Kb 1 hónap és újból „bajuszpanna” lett

A fertőtlenítés még ment, a kezeim teljes káoszon, kirepedezve, sebesen, gondolom a fertőtlenítőtől. Aztán elkezdtem ebbe a betegségbe beleásni magam. Rengeteget olvastam, beszéltem orvosokkal, és Évával, akinek a saját otthonában is három leukós cica élt, az egészséges cicái mellett.
Szépen lassan kirajzolódott, ez a betegség nem annyira “vészes” már ami a többi cicával való együttélést érinti. Persze elkülönítve, de egy családban. Maga a betegség, ha ledönti a cicát, akkor gyors lefolyású... Bevallom, hogy ettől az egytől rettegek a mai napig.

Kezdtem megnyugodni, lazábban venni a dolgokat. Természetesen ha Matukánál vagyok, utána kézmosás, mielőtt a többi cicával “érintkeznék”. Ennyi. Nem fertőtlenítgetek orrba-szájba már. Mindenkinek külön tányérja van (színek szerint elkülönítve), erre nagyon odafigyelek, még az egészséges cicáknál is.

A leukózis vírus a levegőbe kijutva nem sokáig marad életképes. Nem olyan mint mondjuk a parvo vírus. Tartós együttléttel (itt a tartóson van a hangsúly) tudja egyik cica átadni a másiknak a vírust. Egy tál-, vagy alom használat, egymás mosdatása, verekedés stb. De a tartósan van a hangsúly. Mikor ezt „felfogtam”, onnantól teljesen másként élem meg ezt.

Matukával egyre jobb a kapcsolatunk. Az idő, a szeretet (és hogy nem hagytam annyiban hogy ha harap, akkor harap, ő ilyen) teljesen megváltoztatta a kettőnk közötti kapcsolatot. (Bizony, ezt fontos tisztázni a kölyökcicákkal még az elején, erről sokan kérdeztek rendszeresen, és írok is a blogban!) Én igyekeztem megmutatni és megértetni vele, hogy az összebújás és a simi jó! Mára már minden este (kb. 1 éve) összebújunk, puszilgat és el is alszik rajtam!

Következetesen és rutinszerűen éljük a napjainkat (az összes cicával) mert szerintem ez a cicák életében nagyon fontos!

Minden este az összebújáskor megbeszéljük Matukával, hogy még nagyon sokáig együtt leszünk, itt leszünk egymásnak, mert szükségünk van egymásra!

Én mindig hittem a csodákban. Hittem abban, hogy a szeretet ereje gyógyít. Hittem abban, ha valamit nem akarunk igazán, csak vágyunk rá, sosem lesz a „mienk”. Egy „élet” esetében nem elég hinni... akarni kell, és tudni, hogy megkapjuk...

Nem vagyok a szó szoros értelmében vallásos, nem járok templomba. Én másban hiszek... Matuka ezt megerősítette bennem.

Mert csodák igenis léteznek!

Matukaval már szimbiózisban élünk egymással... Remélem még nagyon sokáig.

Amióta „mentem” az állatokat, teljesen más szemszögből nézem a világot. Teljesen más dolgok lettek fontosak.

Én így gondolom

Szerintem amit Szilvi tett és tesz folyamatosan, becsülendő és követendő példa. Ő nem csak beszél arról, és kommenteket ír, hogy ő bizony befogadná a cicát, de hát van már neki egy vagy kettő, hanem tett valamit. És felelősséget vállalt egy olyan élőlényért, akinek a sorsa korábban senkit sem érdekelt. Ezért becsülöm őt, és ezért is jelent meg a blogban a története, elsőként "vendégszerzőként".

Én magam is sokszor éltem meg hasonlót, haltak meg a kezemben utcán talált, elütött cicák, és altattam le hosszú hónapok küzdelme után leukós cicát, akin már nem tudtam segíteni, Remélem, ezt Szilvinek Matukával sosem kell átélnie. 

Három dolog miatt örülök, hogy Szilvi írása megjelent a blogon. Egyrészt, mert ezzel talán közelebb hozható az állatmentés azokhoz az emberekhez, akik szeretik az állatokat, támogatják is talán valamilyen formában, de nincsenek benne a "sűrűjében", így viszont belelátnak a mindennapokba, és azt is meglátják, ők hogyan segíthetnek még. Másrészt azok, akik nem gondolnak bele, mit okoznak a "házi szaporulattal", kicsit elgondolkoznak, hogy mit okoznak az utcára kitett életekben, és azok életében, akik megmentik őket. 

Harmadrészt, és talán ez a legfontosabb, Szilvi és Matuka története megmutatja az olvasónak, hogy nincs lehetetlen, csak tehetetlen.

Nem kell elhinni azt, amit sokan, akár tapasztalatból is mondanak, hogy egy leukózisos kölyökcica hamar meg fog halni. Nem szabad azt gondolni, hogy én nem tehetek semmit, mert ez úgysem lesz elég, vagy mert nem tudom, mit kell csinálni, vagy mert félek. Néha csak el kell indulni arra, amit jónak, helyesnek gondolunk, és meg kell tennünk azt, amit tudunk. A többi pedig jön magától. A fenti galériát pedig érdemes megnézni.