Több mint két hónap etetés után Lucky egyre jobban kötődik hozzám. És így én is hozzá... Minden este vár a megszokott a helyen, bújik és dorombol. A simogatást szinte jobban kéri, mint a kaját. Én pedig minden este megvárom, hogy megvacsizzon. De amit ezután csinál, az egészen elképesztő!
Lucky ugyanis a vacsorája után hazakísér az ajtóig (!), majd miután bementem a házba, hosszú percekig keservesen nyávog. Nehéz így nyugodtan felmenni...
Reggelente pedig az ajtó előtt vár, amikor leviszem a kutyákat. Velük már össze is haverkodott, a ház sarkáig el is kísér minket mindig a sétán :) És sokszor akkor is vár, amikor hazaérek a munkából. Itt döntöttem el, hogy nem hagyom tovább az utcán, és segítséget keresek a felhozatalához.
Miközben ez a kiscica ennyire megbízott bennem, azt is megtapasztaltam, mi emberek mennyire nem bízunk egymásban. Lucky-t mindent este ugyanott, a ház mellett, egy pinceablak előtt etettem, ahová behúzódott rosszabb időben. Nem egyszer néztek betörőnek, aki fel akarja nyomni a pincét, és egyszer a rendőrséget is majdnem rám hívták. Az volt a szerencsém, hogy a gondnok ismeri a "hobbim", és először engem kérdezett meg, nem-e én etettem csak a macskát. Ennyit a "segítőkész" embertársaimról. Később azért majd lesznek valóban segítőkész emberek is történetben.
Jó érzés, amikor egy kutya annyira elismeri a tekintélyed, hogy minden szavad és mozdulatod lesi. De teljesen más érzés az, amikor egy macska tiszteletét és szeretetét vívod ki. Ez ugyanis teljesen az ő döntése, nem tanítottad őt semmire, nem jutalmaztad, ha jól viselkedett, és nem büntetted, ha rosszul. Egyszerűen elérted nála, hogy szeressen, azzal, amit csináltál. Én is ezt éreztem Lucky-val. Te éreztél már valaha ilyet?
A következő részben befejeződik Lucky Luke története, és minden a helyére kerül.
