7 év - 7 ok, amiért elkezdtem

Azt mondják, a 7 év mindig vízválasztó, ennyi idő után az emberek annyit változnak, hogy vagy abbahagynak valamit, vagy ha nem, akkor onnantól egész életükben csinálják. Ezért tartanak sokan a hetedik évtől, legyen szó egy kapcsolatról, munkahelyről, állatmentésről, vagy jelen esetünkben a macska viselkedési-tanácsadásról. Ez a cikk most kivételesen nem a cicákról fog szólni, hanem rólam, és arról hogy miért kezdtem el írni a blogot, és miért csinálom 7 éve. Ez személyes vallomás, ha úgy tetszik.

Tehát 2013 szeptember 16-a volt, amikor megírtam az első bejegyzéseket (igen, elsőre többet is), előtte nem sokkal létrehoztam a Facebook-oldalt és kitettem már pár posztot. Előtte már egy ideje ideiglenes befogadó voltam, szinte mindig problémás menhelyi cicákat vittem haza, olyanokat, akik mások nem. Sőt, nem is vették őket észre, legtöbbször azért, mert annyira féltek, hogy elő sem jöttek a búvóhelyükről. A blogot is róluk kezdtem el írni, de hogy miért, mi volt ezzel a célom, és vajon elértem-e? A lentiek erre adnak választ. Most ebben a cikkben, ahogy a kezdetekben is, nem stockfotókat használok, hanem az általam mentett és megszelídített cicákról tettem be képeket.

1. Segítsek egyetlen cicának

Ez volt talán a - számomra - legfontosabb indok. Nem tudtam, mennyire fogja bárki más olvasni a blogot, amiben cicákról írok, akik korábban utcán éltek, és adok pár tanácsot, amivel jobban érzik majd magukat. Ha nem lett volna sikeres, én már azzal elégedett lettem volna, ha egyetlen cicának segítek vele, ha csak egyetlen gazdi fogadja meg pár javaslatom, és így a korábban antiszociális cicájából boldog, magabiztos cica lesz. Ennél sokkal többeteknek sikerült szerencsére segítenem a bloggal, mert eddig közvetlenül a blogban legalább 650 cicának és gazdinak adtam válaszokat a problémás kérdésekben. És ebben nincs benne azok száma, akik az elolvasottakat alkalmazták, és nem kérdeztek vagy jeleztek vissza.

2. Tanuljak a macskákról

Mindig is úgy gondoltam, hogy akkor lehet a legjobban elmélyedni valamiben, és a legtöbbet leggyorsabban megtanulni, ha elkezdi csinálni az ember. Így a saját tapasztalataim megszerzése közben segíthettem egy bajba jutott cicának, és ezeket a tapasztalatokat rögtön meg tudtam osztani veletek. Nagyon sokat tudtam meg így a cicák viselkedéséről, sőt, közben néha magamról is, és így együtt fejlődtem a bloggal. Természetesen sokat olvasok könyveket vagy nézek videókat, filmeket, amikben új információkat szerezhetek a cicákról és a viselkedésükről. Sokszor fordult elő az, hogy kipróbáltam valamit ezekből, majd behoztam a blogba, és a saját értelmezésemben tálaltam. De olyan is, amit nem gondoltam értékesnek, vagy szerintem nem működik, így nem beszéltem róla. Ezt a fajta tanulást természetesen nem hagytam abba, hiszen ahogy a mondás is tartja, "jó pap holtig tanul".

3. Visszanézhessem, honnan indultam

A kóbor cicák szelídítésénél írtam a blogba ún. szocializációs naplókat, az első naptól, amikor megérkezett hozzám a cica, egészen addig, ameddig sikeres nem lett a szocializációja, és örökbe nem adtam. Némelyik cica "szelídítése" hosszú hónapokat is igénybe vett, ilyenkor jó volt visszanézni, honnan indultam: így kevésbé volt fájó, ha még nem lett bújós, kedves cica, de már nem támad meg, vagy nem bújik folyton el előlem, mint az első napokban. Ez erőt adott a folytatáshoz, és sokszor csak ennyi kellett. Ezért is javaslom a mai napig mindenkinek, aki segítséget kér tőlem egy cica szocializálásához, hogy vezessen naplót: idővel elfelejtjük, milyen messziről indultunk, milyen nehéz volt az első pár nap, és felemelő tud lenni megnézni a jelent, hogy hová jutottunk.

4. Megosszam a tudásom

Azt is fontosnak tartottam, hogy azt a tudást, amit megszereztem, megosszam másokkal, ezért kezdtem el a naplók mellett  elméleti tudást is közölni a blogban. A mai napig ezeket szeretem a legjobban, mert bár ezek létrehozásával van a legtöbb munka, és általában nem ezek a legtöbbet olvasott cikkek, de fontosak akkor, amikor egy bizonyos probléma miatt kerestek meg, és arra ott a megoldás a cikkben.

5. Eloszlassam a tévhiteket a cicákról

A macskákról nagyon sok tévhit terjed nemcsak a neten és nem csak átlagos gazdik között, hanem sokszor sajnos állatorvosok között vagy a sajtóban is. Ilyen az, hogy a macskák veszélyes betegségeket terjesztenek, sőt, azt is sokan hirdetik fennhangon, hogy a kismamáknak kötelező megszabadulni a macskától, ha kedves a gyermekük élete. De az is közkedvelt tévedés, hogy a macskák önzőek, nem szeretnek minket, vagy hogy akár gonoszak. Az is elterjedt és téves nézet, hogy a cicák nem is kötődnek a gazdához, fontosabb nekik a "csodálatos szabadság", de azt is sokan hiszik, hogy egy felnőtt cicát már nem lehet nevelni. A fentiek mint butaságok és ezerszer megcáfolták a tények, a linkeken ezeket tudod elolvasni. ezekről is már írtam a blogban. Méghozzá azért, mert ez a sok tévedés, amiket sokszor gonoszságból terjesztenek, még több kidobott vagy menhelyre került cicát okoznak, én pedig szeretném ezeket a tévhiteket eloszlatni, hogy inkább boldog cicák és gazdik legyenek helyettük.

6. Megtaláljam azokat, akik hasonlóan szeretik a cicájukat

Fontosnak tartom, hogy egy közösség jöhessen létre azokból, akik felelősen gondolkodnak a macskatartásról, akik féltő és szerető gondolkodással fordulnak a cicájukhoz. Mert ha tudunk egymással kommunikálni és megosztani a tapasztalatainkat, vagy akár kérdezni és segítséget kérni valamiben, akkor nekünk is visszaigazolás, hogy helyesen cselekszünk, és másokat is tudunk erre inspirálni. A blogban mindig a felelős állattartást igyekeztem népszerűsíteni és képviselni, de egyetlen magányos szónál sokkal erősebb egy összetartó közösség, Ezért örülök hogy a pár év létrehozott Facebook-csoportban nagyrészt ilyen gazdik vannak, akik rendszeresen megosztják egymással és élményeiket, és egyesek tagok fáradhatatlanul segítenek a kérdéseket feltevőknek. Nagy öröm számomra, hogy ezt én indíthattam el, büszke vagyok erre és mindenkire a csoportban!

7. Megmutassam, hogy nincs reménytelen cica

Ahogy az életviteli coach-ok szeretik mondani, "nincs lehetetlen, csak tehetetlen". Én ezt úgy fogalmaznám át, hogy nincs reménytelen cica, csak kényelmes gazdi. Egy utcáról mentett cica ugyanis sokszor nem egy főnyeremény az elején, nem kedves, nem bújós, örülhetünk, ha nem támad meg minket. De ez teljesen érthető, hiszen korábbi életében csak így tudott életben maradni. Ezért türelmesnek kell vele lenni, és lassan és fokozatosan kell mindent megmutatni, így pedig idővel igenis boldog és kiegyensúlyozott cica lesz belőle. Sok ilyen cicának segítettem már személyesen, akár úgy, hogy hazahoztam, akár csak úgy, hogy adtam pár tanácsot a befogadójának. Nem találkoztam még olyan esettel, ahol ha a gazdi tényleg akarta - és nem betegség állt a háttérben - ne sikerült volna a békés együtt élés. Ahogy mondani szoktam, a cica megnevelése 90%-ban a gazdin múlik, és csak 10%-ban a cicán. Vagyis ha mi odatesszük magunkat, akkor már szinte garantált az eredmény.

Ezek voltak és ezek most is az én motivációim a blog létrehozására és működtetésére. És bár bizony előfordul, hogy nehéz mindegyikőtöknek gyorsan válaszolni, mert annyian kérdeztek, kitalálni mindig új és számotokra érdekes témákat munka és család mellett, de azért nagyon szeretem ezt csinálni, és remélem, hogy ti is szeretitek olvasni a blogot! Kérlek, ha így van, írd le pár szóban, miért! Köszönöm!